1. Fejezet

- Mia,gyere már! - hallottam meg messziről az Ő hangját.
- Jövök!- raktam félre a babaházam, és mosolyogva szaladtam le a lépcsőn hogy köszöntsem a barátomat.
***
Már többmint tizennégy év telt el azóta hogy elbúcsúztunk egymástól. Hiányzott, bár már szinte nem is emlékszem arcvonásaira. Viszont jól emlékszem arra a pillanatra amikor odaállt elém a nálam már akkor jóval magasabb, Hoseok és szipogva közölte velem, elköltöznek. De kezdjük a legelején. Még két éves voltam amikor a mellettünk éveken át üresen álló lakásba, egy fiatal házaspár költözött egy három éves kisfiúval. Szüleim hamar összebarátkoztak az új szomszédokkal, akiket gyakran áthívtak ebédre vagy csak beszélgetni. Bár úgy gondolták hogy nehezen fogunk egymással a kisfiúval megbarátkozni, ezt ő gyorsan megcáfolta, hiszen amint meglátott, magához ölelt és széles vigyor terült szét az arcán.
- Ajaj,azt hiszem ebből valami nagy lesz egyszer-mondogatta apa mindig.
És igaza is volt, mert ahogy az évek teltek, én és Jung Hoseok vagy ahogy én szólítottam, Hobi legjobb barátok lettünk. Vagy legalább is én azt hittem hogy csak barátok vagyunk. Míg ő egyke volt addig nekem volt egy nővérem,Sam és később született még egy öccsém, Josh. Nővérem már akkor egy igazi szépség volt, ami sokaknak feltűnt, nagy szörnyűlködésemre Hobinak is. Akkorrára nőtt bennem az irigység akkoriban hogy képes voltam akár sokkal lányossabb ruhákat felvenni csak hogy felkeltsem barátom érdeklődését kisebb nagyobb sikerrel. Aztán eljött az a pillanat amiben reménykedtem hogy sose fog. Hobi szülei csödbe kerültek és már nem tudták a lakásukat fizetni ezért vissza kellett költözniük Szöulba a nagyszülőkhöz. Egymást szorongatva álltunk a repülőtéren míg végül a szüleinknek sikerült elválasztania minket. Volt egy ezüst lánca Hoseoknak amit még egyszer én találtam neki az egyik óvodás túránk alatt, amire ő később apukájától kapott egy kis kolibrit ábrázoló szerkezetett. Mielőtt végképp eltűnt volna az életemből, a kezembe nyomta és megszórította vele együtt a kezem is.
- Ezt soha ne vedd le, hogy később is megtalálhassalak! Megígéred?
- Megígérem-és közben könnyeim megállás nélkül folytak - Szeretlek Hobi! - szorítottam meg ismét.
- Én is téged. Vigyázz magadra Mia, rendben? - szorított ő is magához, amire én már csak bólogatni tudtam a könnyek miatt.
Egészen addig meg sem mozdultam amíg teljesen el nem tűnt a szemeim elől, aztán végül anyukámnak kellett ki kísérnie.
- Nyugodj meg kislányom! Az ilyen barátságok örökké tartanak. Eljön majd a pillanat amikor újra találkozhatsz vele-próbált nyugtatni. Bár még csak hat éves naiv gyerek voltam, de reméltem hogy minden amit mond az igaz.
Azóta az a tizennégy év szinte elröppent. És most itt ülök húsz évesen abban a kávézóban ahol egymás szülinapjait ünnepeltük, és nosztalgiázva iszogattam kedvenc forró csokinkat azon tünödve hogy ismét el telt egy év nélküle. Sok minden megváltozott. Megszületett Josh, apa autóbalesetben meghalt, aminek következtében mi is megfogyatkoztunk anyagilag és anya is mély depresszióba esett velem együtt. Eltűnt egy újabb olyan személy a családból aki a mosolyt és az életet szolgáltatta. Aztán jött egy hatalmas ugrás, amikor gimis éveinkben egy cég felfedezte Samet, így nővérem hamar elkerült a háztól és megkezdte Miamiban modell szakmáját. Pénzből nem fogytunk ki, mert a fizetéséből mindig küldött haza, de mivel alig engedték haza nagyon hiányzott mindenkinek. Aztán egy újabb baleset miatt anya is korházba került, akit bár megmentettek, de ennek az volt az ára hogy a járástól kezdve a beszédig mindent újra kellett tanulnia. Így én rám maradt hogy öccsémet,magamat és anyát is el lássam, ezért a lehető legtöbb munkát elválaltam. Végül Josh kiköltözött a nagyiékhoz Kaliforniába egyedül hagyva engem és anyát. Fájdalmamat abba folytottam el hogy kisebb novellákat kezdtem el írni, amit a netre posztolgattam, míg egy könyvkiadó fel nem figyelt rá és egy szerződést kértek, hogy írjak nekik mégtöbbet. El is fogattam az ajánlatót, hiszen annyi fizetést ígértek amiből nem csak a lakást, hanem anya ellátását is tudtam fizetni és nyugodtan lemondhattam a többi mellékállásról. Hamar híres is lettem, így elég ritkák voltak az olyan alkalmak amikor szabad voltam mint most. Mikor végeztem a csokimmal leraktam az asztalra a pénzt és éppen indultam volna, amikor valaki hátulról megszólított.
- Elnézést! Mia May? -kérdezte egy nálam három-két évvel fiatalabb gimnazista lány.
- Igen. Segíthetek?
- Nos... - birizgálta zavartan a pulcsija alját- az lenne a kérdésem nekem meg a barátnőmnek, hogy kaphatnánk -e esetleg autogramot? - nézett végre szégyenlősen a szemembe.
- Hogyne -mosolyogtam rá barátságosan és gyorsan aláírtam a papírt amit felém tartott.
- Köszönöm - mondta teljesen paradicsom piros arccal. Szegény - És további szép napot! - köszönt el.
- Neked is - mondtam én is, de olyan halkan hogy azt senki más nem is hallotta rajtam kívül.
Szép lassan sétáltam haza. Nem volt sok kedvem haza menni, mert tudtam amint leülök kezdhetek neki újra az írásnak. Jó állás volt, mert jól megfizettek és otthon végezhettem, de volt hogy egymás után három napig nem volt semmi ihletem. Végre elértem a hatalmas házat és bánatosan nyomtam be a kapu kódot. Lassan indultam a lépcső felé, amikor a kapuval szemben lévő lakásból a házban egyik szeretett, idős hölgy, Mrs. Mannie lépett ki éppen.
- Ó! Ms. May!- köszönt felém integetve.
- Csókolom- mosolyogtam én is vissza.
- Szívem, hallotta az új hírt? - nézett rám vágyakozva. Hát igen, hiába szerette mindenki, de Mrs. Mannie rémesen pletykás volt, így semmi nem volt amiről ő ne tudott volna és ha ő tudott valamit akkor az sosem maradt titokban. És ezt a szokást sajnos a férje se tudta visszafogni. Josh részben ezért is költözött el, mert olyan téves pletyka kezdett el róla keringeni a néni miatt hogy már nem bírta tovább. Csak három éve volt a tagja a közösségünknek a néni, de szerves része is lett. Nekem igazán semmi bajom nem volt vele amíg nem rólam terjeszt dolgokat.
- Attól függ mi számít újnak- legyintettem a kezemmel.
- Új szomszédja lesz ön mellett. Elvileg két fiatalember- mesélte izgatottan.
- Tényleg? Nos ez tényleg új! - csodálkoztam el. Soha senki nem volt hajlandó kivenni azt a lakást azóta hogy a Jung család elköltözött onnan. Ahogy ez eszembe jutott, gyomrom ismét összeszorult a fájdalomtól. Miért csinálom ezt folyton magammal?
- Na jó, bocsánat, de most már mennem kell. A munka sajnos nem várhat- indultam meg a lépcső felé.
- Ó, hát persze. Menjen csak! Remélem hamar kész lesz a következővel- mondta majd bezárta a bejárati ajtaját.
- Önnek is további szép napot- morogtam az orrom alatt, majd megindultam fölfelé.
Lakásom előtt megállva előkotortam a kulcsom és beléptem. Mint mindig most is mindenhol a kupi uralkodott. Mindig is nagyon lusta volta így max ha kéthetente takarítottam. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és a régi szobámba sétálva ledöltem az ágyra. Eszembe se volt írni. Mást se akartam egész nap csak megfeledkezni mindenről : anyáról, Hoseokról, az új szomszédokról. Elővettem a fülhallgatóm és a zenét bekapcsolva relaxáltam, míg sikerült bealudnom.