2. fejezet

Kopp!
Hallottam egy nagy koppanást a falon.
Kopp!
Ismét. Rendszertelen volt, de még is volt benne valami. Mintha valaki egy bizonyos ütemre verte volna a falat. Beletelt egy kis időbe mire magamhoz tértem és tovább hallgatózva rájöttem hogy az a bizonyos valaki valószínűleg felszögel valamit, legalább is csak is annak lehet ilyen hangja. Nos akárkik is az új szomszédaim nagyon nem akarhatják a költözködést elhúzni, ha már reggel nyolckor kalapálnak, gondoltam miközben a maradék álmot is kidörzsöltem a szememből. Ennyit a nyugtató alvásról. Szép lassan felültem az ágyból és még kicsit komásan kibotorkáltam a kis konyhámba. Nem volt nagy a lakás, egy hatalmas nappali volt amiből balra nyílt a fürdő mellette az öcsém régi szobája, jobb oldalt egymás mellett az én szobám és a szüleim azóta is érintetlen szobája. Rögtön a bejárat mellett volt egy kis beforduló a konyhának és a nappaliban volt az étkező is. A szekrények között turkálva előkerestem a kedvenc bögrémet, amit még Josh-tól kaptam. Bár nem vagyok egy film és sorozat függő, de mindig is szerettem vele együtt nézni a Kalandra felt amikor még fiatalabbak voltunk. Miközben néztük sokszor meg is jegyezte mennyire hasonlítok Jake-re az állandó okoskodásommal és a mérhetetlen lustaságommal. Így amikor egy Jake-es bögrét hozott nekem a szülinapomra nem tudtam hogy örüljek vagy hozzá vágjam dühömben. Végül maradtam abban hogy megköszöntem, majd nyakon vágtam célzásképpen. Azóta nagy becsben őriztem és most is óvatosan helyeztem a konyhapultra, majd kivettem a hűtőből a tejet és felöntöttem a feléig a bögrét. Egy ideig haboztam, vajon kakaót igyak megint vagy kávét. Még egy ideig néztem a két tartályt, míg aztán úgy döntöttem inkább a kávé, mert tudtam hogyha nem kapom meg a napi adagomat akkor képes leszek behúzni a szomszédnak ha tovább fog kopácsolni. Mikor készlet ledőltem az egyik fotelra a nappaliban és belekortyoltam az életet adó sötét folyadékba.
Kopp! Kopp! Kopp!
Istenem, miért pont ma kell ezt csinálnia?
Kopp! Kopp!kopp! Kopp!
Nem bírom tovább....
Kopp! Kopp! Kopp! Kopp! Kopp!
Na jó! Elég volt, nem bírom tovább! Mindjárt széthasad a fejem... Gyorsan kiittam az utolsó cseppet is a bögréből, beraktam a mosogatóba berontottam a szobámba. Elővettem pár tiszta ruhát, megfogtam a törölközőm és elindultam a fürdő felé. Bezártam magam mögött az ajtót és füleltem. Bár így is hallottam a kopogást, de még mindig halkabb volt itt a lakás másik végében. Szépen beállítottam egy kellemes hőmérsékletre a vizet és elkezdtem engedni a kádba. Kinyitottam a fürdő kis szekrényét, előkerestem a kedvenc tusfürdőmet és a víz sugár alá nyomva figyeltem ahogy a kis buborékok elkezdtek feltűnni a kavargó víz körül. Aztán én is levetkőztem és bemásztam a vízbe. Amikor már úgy láttam hogy elég víz és hab van a kádban elzártam a csapot és szép lassan hátradöntöttem a fejem a hideg kádfalnak, minek hatására a hideg végig járt a testemen, és a meleg víz ellenére is kirázott a hideg. Ahogy hallgattam a fájdalmas csöndet, kezem akaratlanul is megint a kolibrire tévedt a nyakamban és ujjaim közt csavargatva játszottam vele. Gondolataim megint egy kisfiúra terelődött vissza és újra és újra lejátszottam a fejemben azt az egy napot, szívem pedig egyre fájdalmasabban és fájdalmasabban dobbant, amíg már éreztem hogy könnyeim ismét elkezdtek folyni szép lassan végig az orrom mentén, majd az állkapcsomról egyenesen a meleg vízbe pottyantak bánatosan. Gyorsan megráztam a fejem és inkább próbáltam a barátom Jay arcát arcom elé képzelni. Már két éve együtt voltunk és ugyan nagyon boldogok voltunk, mégis a munkája miatt el kellett utazni egy kis időre New Yorkba. Ez nagyon nem is zavart, mert mindig is el kellett utaznia, de ezúttal azt se tudta megmondani mennyi időre megy el és már három hónapja nem láttam. Bár azt tűnt volna logikusnak ha addig amíg nem találkozunk újra szünetet tartunk, de mégis úgy döntöttünk mindketten hogy megpróbáljuk ezt az időszakot csak Spype-al túlélni. Ahogy így teljesen ellazultam szemeim már nem bírták sokáig, és ugyan hiába ittam meg a kávét, újra elaludtam.
***
Hosszú és hangos csörrenésre ébredtem. Szinte majdhogy nem kivágódtam a kádból és amikor magamhoz tértem akkor jöttem rá hogy az ami ezt a zajt kelti az a csengőm. Gyorsan felkaptam a köntösöm és rohantam a bejárat felé.
- Jövök már! - kiáltottam.
Kinyitottam az ajtót és meglepetésemre egy nálam max pár évvel fiatalabb srác csöngetett egyik kezében egy kalapáccsal. Hogy őszinte legyek kissé megijedtem,de amikor végigmért már inkább csak szégyelltem magam. Lehet még is fel kellett volna előtte rendesen öltöznöm?
- Öhmm,bocsánat a zavarásért, látom nagyon elfoglalt vagy,de sajnos kifogytam a szögekből és azt akartam kérdezni hogy tudsz te esetleg adni? - nézett rám mosolyogva,minek hatására amúgy is kicsi,húzott szemei teljesen eltűntek. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal csak mosolyogtam.
Aranyos volt. Volt valami megnyugtató benne és ez tetszett, akkor erről a szemmosolyról ne is beszéljünk,főleg a kissé érdekes akcentusa.
- Jaj dehogy zavartál! Mindjárt megnézem,addig gyere nyugodtan beljebb,ne ácsorogj az ajtóban! - invitáltam beljebb az új szomszédomat és már mentem is az öcsém szobája felé.
- Rendben. Igazán köszönöm a segítséget - mosolygott vissza,majd ő is beljebb lépett.
Miközben kutattam kikiáltottam neki:
- Mit csinálsz amúgy tulajdonképpen hogy ennyi szög kell?
- Ohh... A barátomnak megígértem hogy fölrakom a szobájába a képeit. Sajnos napi 17 órában dolgozik, így egyenlőre én vagyok a komornyik a lakásunkban.
- Akkor lesz mit meghálálnia neked - nevettem fel.Hol a francba lehetnek a szögek? - És honnan jötettek?
- Szöulből. A barátomnak van egy kis személyes elintézni valója itt ezért gondoltam elkísérem hogy ne legyen egyedül.
- Ez igazán rendes tőled. Áhá! Megvannak! - kiáltottam fel és már vittem is neki - Tessék itt vannak - nyújtottam felé.
- Köszönöm szépen! Igazán hálás vagyok ezért - mondta és már nyújtotta is a kezét a dobozért,de mielőtt hozzáért volna visszarántottam.
- Viszont ha lehet a kopácsolást legközelebb inkább délutánra halaszd - mosolyogtam rá.
- Ohhh...Ennyire áthallatszana? Nagyon sajnálom,fogalmam sem volt erről! - hajolt meg előttem 90 fokos szögben.Hmmm...Ez biztos valami koreai szokás. Emlékszem hogy a Jung család is mindig így köszönt nekünk ha átjöttek látogatóba.
- Jaj nem kell meghajolnod! - próbáltam felegyenesíteni,ami sikerült is és két megrökönyödött szemmel találtam szembe magam - Engem nem zavar, csak a hatalmas csend után kicsit váratlanul ért.
- Nos,mindenesetre sajnálom,majd akkor inkább délután fogom ezeket használni - rázta meg a kezében a szögekkel teli dobozt.
Már indult is visszafelé,amikor még gyorsan visszafordult.
- Oh,el is felejtettem rendesen bemutatkozni. A nevem Park Jimin - hajolt meg ismét, aztán mintha hirtelen észhez tért volna a mozdulat közepén megállt - Bocsánat,ti amerikaiak nem is így szoktátok - aztán felém nyújtotta a bal kezét.
Az egész olyan mulatságos volt hogy egy picit fel is nevettem.
- A másik kéz - javítottam ki,mire ő csodálkozva nézett rám,mintha nem értette volna azt amit mondtam. Aztán magához tért,zavarában átvezette kezét répa vörös haján,végül felém nyújtotta jobb kezét és sajnálkozva,szégyellve amit csinált rám mosolygott. Határozottan aranyos. Jesszusom Mia,fejezd be! Neked van barátod! - Jane - ráztam meg végül a kezét.
- Nagyon örvendek Jane. Nos nekem mennem kéne tovább pakolni. Remélem majd még fogunk tudni beszélni,ha már mindketten jobb kondícióban leszünk - lépett ki végül a bejárati ajtón.
- Én is. Szia! - köszöntem el.
- Szia! - mondta és becsukta maga mögött az ajtót.
Hát ez fura volt. De határozottan örültem neki hogy egy ilyen személy lett az új szomszédom. Friss hús a sok kövület között,gondoltam és visszaindultam a fürdőbe rendesen felöltözni. Hogy miért nem mondtam el neki az igazi nevem? Mostanában megtanultam hogyha nem akarom magamra felhívni a figyelmet hogy ki is vagyok én,akkor álnevet adok meg és így senki nem zavarja meg a magánéletem. Ezért adtam meg neki is inkább az egyik kedvenc könyvem főhősnőjének nevét. Még sokáig gondolkodtam,aztán végül arra jutottam,hogy esetleg áthívom holnap ebédre az új szomszédaimat. Holnap szombat,így még az is nagyon valószínű hogy Jimin barátjával is találkozhatok. Nagyon sóhajtottam,de amikor láttam hogy már öt óra és az irományomhoz szinte semmit se írtam még, mély levegőt vettem és a laptopommal az ölemben elhelyezkedtem az ágyon és nekiláttam írni. Most már a szomszédban zajló kopácsolás sem zavart,sőt örültem annak hogy van valami alapzaj. Őszintén szólva ez a találkozás kisebb ötletet adott és ami ihlet csak volt bennem mind gyorsan begépeltem. Egészen este kilencig dolgoztam,amikorra is már kifogytam minden ötletből és már nagyon fáradt voltam. Gyorsan elintéztem az esti rutinomat és a szobámba visszatérve elküldtem menedzseremnek az új művet hogy nézze meg. Miközben feküdtem elnevettem magam a gondolatra hogy egy ilyen találkozás kellett ahhoz hogy visszakapjam az életemet,az ötleteimet és hogy megszülessen az új karakterem Dave.